Elérkezett az ősz. Ennek a szónak a hallatán a hideg futkos a hátamon. Egy korszak végét jelenti. Azonban az ősz végét nem akarom. Nem szeretném tapasztalni. Tavasz volt, mikor megszülettem. Nagyon gyönyörű idő. Mindenhol virágok. Sokan voltunk. Persze, mint fiatalok, sok őrültséget gondoltunk az életről. Hogy vajon milyen hosszú. Meddig maradunk itt, így ahogy vagyunk. Az előttünk érkezőekről, és holtakról nem sokat tudtunk. Nem érdekelt senkit. Éltünk bele a világba. Nem zavart semmi, és senki. Akár napsütésben, akár viharban. Egyre erősebbek és szebbek lettünk. Mire nyár lett, iszonyúan megnőtt a létszám. Senki sem gondolta volna, hogy ennyien elférünk ilyen kis helyen. A kezdetekkor azért néha hideg volt. Fáztunk nagyon, nem tudtuk, mit tegyünk. Aztán, mikor elillant a hűvös, és helyébe forróság jött, mi csak örültünk neki. A jeget, és a többi fájdalmat már elfelejtettük. Nem ismertünk olyan szót, hogy vég. Azonban mostanában újabban megint hideg van. Egyre hidegebb. Nem tudjuk, meddig bírjuk. Kitartás srácok. Képesek vagyunk mindent túlélni. Nem akadály semmi. Kemény fából vagyunk. Nem szabad feladni. Akkor veszítünk. Azt meg semelyikünk nem akarja.
Már jóval ősz közepe után vagyunk. Megtizedelődtünk. Nem tudjuk tartani magunkat. Egyre kevesebben leszünk. Végül senki. Szóval ezt nem lehet túlélni. Senki sem képes rá. Reménykedünk utódokban. Bár ki tudja, mi van ősz után. Talán jön újra olyan nap mikor mi születtünk? Talán lesz újra forróság, és lesznek párás esők? Csak remélni tudom, hogy a többiek is megtapasztalják, hogy milyen csodálatos is volt élni itt.
A nagy elgondolkozásban nem is figyeltem a többieket. Már csak én kapaszkodom. Én lettem volna a legöregebb? Azonban most már zuhanok magam is. Leértem a földre. Tehát ilyen puha? Onnan fentről nem tudtuk megállapítani. Itt van mindenki. Senki sem halt meg? Akkor ez egy új kezdet. Várjuk, hogy mi fog történni. Így végződik a naplóm azon szakasza, mikor még a fán csüngtem, mint levél.